PORONDON

D’Watt Nemzetközi Kortárstánc és Cirkusz Találkozó / Gödör

2010.09.22.

Pazar évadnyitóként szolgált a D’Watt fesztivál a Gödörben: cirkusz és kortárs tánc cicázott egymással egy nagyon élvezetes hétvégén át. Oda kellett figyelni rájuk. TÓTH ÁGNES VERONIKA BESZÁMOLÓJA.

Máthé Gabriella volt az ötletgazdája, válogatója, koordinátora és házigazdája a Gödör Klubban idén másodszor megrendezettD'Watt Nemzetközi Kortárstánc és Cirkusz Találkozónak. Nagyon úgy tűnt, hogy esetenként valóban érdemes a két műfajt egy platformra vonni, már csak azért is, mert az utóbbi években kiderült, hogy számos kapcsolódási pont van köztük: az új cirkusz produkciók mostanában tele vannak táncelemekkel, a kortárs táncba meg olykor beszökik némi akrobatika vagy légtornász bravúr.

A „vegyespáros” mindenesetre rengeteg nézőt vonzott a Gödörbe, köztük kisgyerekes családokat is: a színházterem teljesen megtelt, és a megszokott, szakmai közönségréteget végre elnyomta a civil nézők tömege. Az eredeti program szerint mintha lett volna egy zömében cirkuszos és egy nagyrészt táncos nap, de némi műsorváltozás után úgy alakult, hogy a kétnapos fesztivál második napján – amikor ott jártam – mindkét műfaj előadói képviselték magukat. 

A rövid konklúzió az, hogy Máthé Gabriella kifejezetten biztos kézzel vadászta össze a résztvevőket. Alessandro Maida és Maxime Pythoud ironikus, cirkuszi one man show-jai a műfaj legjobbjai közé tartoznak, Christian ésFrançois Ben Aïm Josef Koudelka művészete által inspirált, mélyen érzelmes koreográfiája különleges élmény, a nap magyar fellépőjének, a lelkes tagokat felvonultató CirkuSzínháznak pedig járt már egy bemutatkozó kűr, akkor is, ha produkciójukban még több volt az elszántság, mint a könnyedség.     

Alessandro Maida és Maxime Pythoud számainak bája abban rejlik, hogy két bravúros, de egészen komolytalan produkciót látunk, remek színészi alakításokkal, tele öniróniával. A csetlő-botló szerep mindkét esetben különleges felkészültséget takar, az önreflexivitás magára a műfajra és a színpadi szerepre vonatkozik. Persze, manapság vezető trend az új cirkuszban a produkciók tökéletességének felrúgása vagy legalábbis megkérdőjelezése, s ezek a számok is ebbe a vonulatba illeszkedtek. Könnyedség, humor, karakteres stílus és kifogástalan technika jellemzi mindkettejüket: az elegáns bármixert idéző Alessandro Maida bravúros egyensúlygyakorlatai és zsonglőrszámai egy hatalmas gömbön billegve zajlanak, miközben az előadó folyamatosan úgy tesz, mintha lepottyanni készülne. Maxime Pythoud egy pizsamaszerű, tapadós hacukában bohóckodva brillírozik egy fémkarikába kapaszkodva, testsúlyát használva a forgó karika lendületbe hozására, Leonardo Vitruvius tanulmányának élő paródiájaként. Őrzöm ezt a képet: végre egy elvetemült, pizsamás űrhajós a színpadon!

A CirkuSzínház Feicht Zoltán által koreografált négyszemélyes produkciójából számomra éppen a szerepnek ez a könnyed, önreflexív eltartása hiányzik, de nem akarok igazságtalannak tűnni: feltehetően iszonyúan nehéz több méter magasban fejjel lefelé lógva önreflexívnek lenni. A darab így a hagyományos, kicsit avíttas cirkuszi dramaturgiát követi: sorra következnek az attrakciók egymás után, többnyire légtornász-számok. Persze a Nemzeti Balettet a Cirque du Soleil-re cserélő koreográfusnak nincs igazán könnyű dolga, mert a kint tapasztalt, professzionális és elbűvölő illúziógyárat alighanem lehetetlen egy jóval szerényebb költségkeretet használva visszaidézni, így aztán a kissé hosszúra nyúlt előadásban túlságosan látszik a verejtékes munka. A produkcióba mégis színt visz a műfaji sokszínűség, kifejezetten erősek például az eszközmentes, táncos részek, melyekben akrobatikus és break elemek keverednek. Kovács Debóra, Szilágyi Betty, Nguyen Péter és Szénási Gergely Zoltán igazán kitesz magáért, és hogy valójában mennyire könnyedek és lazák is lehetnének, azt a taps alatti, féktelenül elszabadult szaltóáradat is jelzi. Ha ez a fajta játékos, az elején és a legvégén visszatérő, akrobatikus és utcai táncos hangulat lenne a domináns, egy rövidebb, dinamikusabb darab nagyobbat tudna szólni. Igaz, a közönség így is a tenyerén hordozta az új cirkusz magyar előfutárait. 

A CFB 451 darabja, Christian és François Ben Aïm koreográfiája (O Mon Frere!) viszont az első pillanattól szíven üt és sodor magával. Nem tudom, mitől ilyen erős, talán a táncosok zsigeri hitelességétől, vagy Leonard Cohen muzsikájától, mindenesetre régen volt már rám koreográfia ilyen hatással. Az Eric Fessenmeyerrel kiegészült hármas elképesztő energiákat mozgat meg a színpadon: ahogy ez a három középkorú, az élet által alaposan megtépázott figura életre kel, az kész időutazás és mélylélektani búvártanfolyam egyben. Szikár, nyers és kifejezetten maszkulin a darab, mégis szemérmesen érzelmes: minden pillanatában ott bujkál a szereplők egymáshoz tartozása. Elesettség és erő szikrázik össze a színpadon, az egyik táncos botra támaszkodva húzza magát, míg a másik akrobatikus lendülettel tölti meg a színpadot. Egymásra utaltság és magány, összezártság és idegenség, kommunikációs vákuum és összetartozás: egy testvéri kapcsolat minden ambivalenciája felbukkan. 

És még valami más is. Olykor mintha harcoló, sebesült katonák kiégettsége, reménytelensége áradna a mozdulatokból. Ahogy a katonák akkor is visszamennek vérző bajtársukért, hogy magukkal vigyék, amikor már nem lehet megmenteni (a táncosok némelyike egyik-másik jelenetben csupán súlyos, a többiek által cipelt testként van jelen). Utóbb kiderül, hogy a koreográfus testvérpár számára az inspirációt Josef Koudelka szikár szépségű, sötét tónusú, az emberi nyomort és reménytelenséget megragadó képei adták. 

Némi keresgélés után találok is egy fekete-fehér, 1972-ben készült, írországi képet három, barázdált arcú, középkorú férfiról, akik botra támaszkodva merednek a semmibe. A világhírű, díjakkal elhalmozott fotós dokumentaristának tűnő, de inkább tudatosan esztétizált nyomor-fotóit számomra jócskán felülmúlja a darab: a képeken statisztáknak használt embereket látok, a darabban pedig nehéz, megélt sorsokat, minden fölös körítés nélkül.

Szerző: Tóth Ágnes Veronika

Veronika Ágnes Tóth

IN THE ARENA

D’Watt International Contemporary Dance and Circus Jamboree / Gödör

2010.09.22.

The D’Watt Festival served as a superb season opening at Gödör: the world of circus and contemporary dance had flirted with each other during a most enjoyable weekend, attracting great attention. A report by Ágnes Veronika Tóth.

It was Gabriella Máthé who came up with the idea, carried out the selection of participants, coordinated and hosted the second D’Watt International Contemporary Dance and Circus Jamboree. The event proved that it is indeed worthwhile to bring these two art forms onto a common platform, not the least because in recent years it had become clear that there are ample points of connection between them: new circus productions are now full of dance elements, while contemporary dance has started incorporating some acrobatics and trapeze stunts here and there.

At any rate, this mixture attracted a huge audience at Gödör, including families with small children. The theatre hall was packed and the usual audience consisting mainly of professional crowds was at last outweighed by “civilians”. In the original programme it may have been envisioned that a day of predominantly circus shows will be followed by a day of largely dance performances, but due to a programme change the last day of the two-day festival, when I went to visit, performers were of both art forms.

The conclusion, in short, is that Gabriella Máthé made a great selection of participants. The ironic one-man shows of circus artists Alessandro Maida and Maxime Pythoud are among the best of their genre. The deeply emotional choreographies of Christian and François Ben Aïm, inspired by the photography of Josef Koudelka, provide a special experience. The debut of the day’s Hungarian performer, CirkuSzínház, with its enthusiastic members, was timely, even if there was more dedication in their production at this point than effortlessness.

The charm of Alessandro Maida’s and Maxime Pythoud’s pieces lies in the fact that their productions are both masterful and lack seriousness at the same time, and involve excellent acting and self-irony. Their representation of stumbling characters in both cases demand a great deal of previous practice; self-reflection refers to the genre and the role performed on the stage. It is true though that nowadays the new trend in circus is to give up, or at least question, perfection in the shows, and Maida’s and Pythoud’s pieces follow this trend as well. Their performances are characterized by ease, humour, distinctive style and impeccable technique; Alessandro Maida, evoking an elegant bartender, balances on a ball, while pretending that he might fall off any minute. Maxime Pythoud – clad in a pyjama-like, elastic outfit – clowns around clinging to a metal ring, using his own weight to swing it into motion, acting as a living parody of Leonardo’s Vitruvian Man. I will cherish this image: finally a wicked astronaut in pyjamas on stage!

My impression is that precisely this light, self-reflexive feature was lacking in the four-person production of the choreographer Zoltán Feicht. But I don’t want to seem unfair: it must be terribly hard to be self-reflective when you’re hanging upside down several metres high in the air. The piece therefore follows the traditional, somewhat out-moded circus dramaturgy: a succession of stunts, mostly on the trapeze. Of course, the choreographer leaving the National Ballet to join the Cirque du Soleil, doesn’t have an easy job, as it is probably impossible to evoke the professional and charming illusion factory he saw abroad while having significantly less financing. Thus the somewhat overlong performance reflects the hard work and sweat that went into making it. Nevertheless, the production is made colourful by the diversity of genres; particularly strong are the dance parts which use no tools but blend acrobatic and break elements. Debóra Kovács, Betty Szilágyi, Péter Nguyen and  Zoltán Szénási Gergely do their best. They demonstrate how light and supple they can be when they throw the somersaults one after the other during the applause at the end of the show. A shorter and more dynamic show with such acrobatics and a predominantly playful atmosphere, which now frames the performance, then it could be a bigger hit. Still, the audience gave a big hand to the harbingers of new Hungarian circus art.

On the other hand, the piece of CFB 451 (O Mon Frere!), choreographed by Christian and François Ben Aïm, strikes you and takes you in from the very start. I have no idea what makes it so forceful, maybe the visceral authenticity of the dancers, or the music of Leonard Cohen, but it’s been a long time since a choreography affected me so much. Their trio with Eric Fessenmeyer move around unbelievably vast energies on stage: to see these three middle-aged characters, bruised by life, come alive on stage takes you time travel and a psychological deep-diving. The piece is without frills, raw and distinctively masculine, while also bashfully emotional: every moment implies the fact that these characters belong to each other. Dejection and strength clash against each other on the stage; one dancer is dragging himself leaning on a cane, while the other fills the space with acrobatics and dynamism. Mutual dependence and loneliness, isolation and a sense of outlandishness, communication vacuum and belonging: the ambivalence of the relationship between brothers/sisters is addressed.

So is something else. At times it seems as if motions were conveying the sense of burn-out and hopelessness of fighting and wounded solders. When solders return to save their bleeding fellow-soldiers, even when he cannot be saved (in some of the scenes one or two dancers are present as heavy burden on the shoulders of the others). Later it turns out that the choreographer brothers were inspired by Jan Koudelka’s starkly beautiful and dark photos depicting human misery and hopelessness.

After some searching I found a black and white photo, taken in Ireland in 1972, portraying three middle-aged men with deep furrows on their faces, leaning on sticks and staring into nothing. The dance performance, however, transcends by far the seemingly documentarist photos of the world-famous and acknowledged photographer, which consciously aesthetize misery: in the photos people seem as if they were extras, whereas in the dance piece we see hard lives without any frills.

By  Veronika Ágnes Tóth